Chapter 27 - Anna-Claire

Sziasztok drágáim!
A napokban jól eltűntem... Egyre közeledünk a vége felé, és próbálok addig erre koncentrálni. Tudom, hogy ez nem a legjobb rész, de lassan vége, és azt hiszem, senki nem várja ezt nálam jobban:D Igyekszem a legjobbat kihozni belőle, de nem gondolom, hogy úgy fog sikerülni, ahogy szeretném. Drukkoljatok, és kérlek titeket, hogy próbáljatok kommentelni itt a finishben. Nem hagyhattok magamra a végére!:D Nagyon fontos a véleményetek, és meglátásaitok, kérdéseitek néha kitöltik a réseket. Kommentjeitekkel javítjátok a blogot!
Köszönöm azoknak, akik eddig kitartottak, kommenteltek, pipáltak és ezután is velem tartanak a végéig.
~xx

×××

Utálom a tényt, hogy rájöttem, ő létezik... Életem minden pillanatát megkeserítette azzal, hogy a következő gyilkosság részletei helyett ő bukkant fel az elmémben. Ha egy pillanatra lehunyom a szemem, őt látom, őt látom, ha elalszom. Utálom, hogy szeretnék minden szabad percet mellette tölteni, utálom, hogy nem öltem meg. Utálom, hogy örülök annak, hogy nem öltem meg. Egyszerűen hányni tudnék attól, hogy undorodom magamtól őmiatta.

Elvesztettem önmagam, és ez csak az ő létezésének köszönhető.

Talán, ha nem kerültem volna olyan kétségbeesetten a közeledését…” 

×

– Már alig vártam, hogy rám találj – mondta egy ismerős női hang. Mady tudta, hogy ismeri, csak beazonosítani nem tudta – Évek óta várok erre a pillanatra – a nő alakja sötétbe burkolózott. A szoba túlsó végében állt, szemben az óriási ablakkal, mely mérsékelt fényt biztosított, de nem eleget. A csillagokat figyelte, ahogy a város fölé gyűltek, és ítélkező tekintetükkel pásztáztak azon a kivételes éjszakán.
 – Ki vagy te? – Nem mondott semmit, csak közelebb lépkedett. Néhány lassú, apró lépést tett Mady felé. Az arca közelebb került, közelebb a fényhez, ami bejutott az ajtónyíláson – Ez lehetetlen – Mady anyjának arca volt. A halott anyja állt előtte – Te meghaltál… – suttogta. 
– Sajnálom.
– Emlékszem rá, ahogy megölt. Láttalak.
– Sokkot kaphattál.
– Lepasszoltál egy gyilkosnak, igaz? – a nő bólintott.
– Nem azért, mert nem szerettelek. Kérlek hadd magyarázzam el – mondta, mivel ő volt a megbízó, és Mady csakis azért ment oda, hogy kegyetlen kínzás közepette megölje, igazán nem számított már az az öt perc, amíg elmagyarázza, hogy valójában ő a jófiú a történetben. Úgysem hitt benne. Nem. Ő volt Darth Vader a történetben. Elhagyta, hagyta, hogy gyilkos váljon a lányából, most pedig rá szabadította ezeket az érzéseket, hogy aztán felbukkanhasson, mint egy hős. Anna-Claire helyet foglalt az ablak felé néző egyik karosszékben, bal kezével a másik felé intett. Mady levágódott a kényelmes ülőhelyre és anyjához hasonlóan a csillagokat fürkészte, amíg az beszélt.

– Olyan szép kislány voltál, nem azokban az igénytelen szakadt göncökben kellett volna járnod. Éreztem, hogy több van benned. Néha a gyorséttermek háta mögött kirakott maradékból kellett elvennem, nehogy éhen halj nekem. Mindezt azért, hogy a lakást ki tudjam fizetni. Nem ilyen sorsot szántam a kislányomnak. Amikor megismertem Richard Coopert, azonnal felkarolt. Fogalmam sem volt, hogy miért, ám nagy hamar rá kellett jönnöm, hogy nem szeretett belém, nem ezért bánt velem kifogástalanul. Te kellettél neki, és amint tőled megkapott…
– Én kellettem neki?
– Egy lány. Egy szép és okos lány. Richard csellel szerzi be a gyerekeket. Pénzeli a családot, így azokat nem érdekli, hogy mi válik a gyerekükből, a fő, hogy az jó módban éljen. Lányt pedig nehéz volt szerezni, senki nem adja el ninjának, vagy egyszerű gyilkosnak a lányát, sokkal inkább „örömlánynak”. Kevesebb veszéllyel jár. Én sem adtalak volna gyilkosnak, ha ezt tudom. Egyszer kérdőre vontam, mikor véres lábszárral jöttél haza, a vita folyamán pedig megütött. Megütött és bocsánatot sem kért, hízelgett, ajándékot is adott. De bocsánatot nem kért, pedig az is elég lett volna. Ha kijött a sodrából, rosszul bánt velem. Ha nem volt elég forró a tea, vagy az étel… El akartam hagyni, de ehhez kellett egy biztos pont, kerestem egy másik férfit, aki eltarthat. Értsd meg, nem szökhettünk vissza a nyomorba. Az a férfi pedig meg akart szöktetni bennünket, és hajón eltűntetni az országból. De lebuktunk. Aznap éjjel, amikorra a szökést terveztük, megölte őt, és engem is meg akart a gyalázatért, de elmenekültem. Éveken át menekültem, költözködtem. Tudtam, hogy neked jó sorod lesz, amíg én pénzhez jutok és kihozlak onnan, de sosem jutottam pénzhez, mostanáig.
– Szóval szereztél pénzt és felbérelted a lányodat – bólogatott Madison elismerően – Nem semmi.
– Azért akartam ezt, mert az egyetlen módja volt, hogy a közeledbe férkőzzek, és felnyissam a szemed. Niall jó gyerek, tudtam, hogy beleszeretsz majd, ráébredsz, hogy a világod csak por és hamu, azoknak a hamvai, akik a jövőd lehettek volna. Egy jobb életet szántam neked.
– Miért Niall?
– Fontos volt, hogy híres legyen, népszerű és sokat szerepeljen nyilvánosság előtt. Egy egyszerű fiút könnyű lett volna megölni, és a célom nem az volt, hogy megölessek egy ártatlan lelket a lányommal. Niall tökéletesnek tűnt, mert nem az a beképzelt gazdag kölyök, akit a befolyásos apja juttatott hírhez, de nem is a felkapaszkodott csitri, aki a egy nap alatt leélte a fél életét. Egy anya ilyen fiút képzel el a lányának.
– Gazdaggá tett ez a meló, olyanná, amilyenné te sosem tudtál volna. Elérted, amit akartál, és most leromboltad.
– Nem én tehetek róla, hogy beleszerettél, én csak rávezettelek. Elutasíthattad volna, megölhetted volna, de nem tetted. Bíztam benne, hogy így lesz, bíztam abban, hogy maradt még valami a kislányomból.
– Csakhogy utálom ezt a hülye kis világomat a csillámos rózsaszín vattafelhőkkel együtt, vissza akarom kapni a komor, szürke életem. A halált, a szenvedést. Halálhörgést és sikolyokat. Minden reggel az első gondolatom az, hogy Niall rendben van-e. Egész nap tudni szeretném, hogy mivel foglalkozik, hogy nem esik-e baja, amikor pedig elalszom, azon tűnődöm, vajon alszik-e már. Hogy jól van-e. Hogy miről álmodik… Vele álmodom, nincs egy szabad perce az életemnek, ami ne róla szólna. Te tetted ezt, és sosem fogom megbocsátani.
– Nem kell megbocsátanod, tégy, ahogy jónak látod. Meg is ölhetsz, az én küldetésem sikeresen lezárult – Anna-Claire Foster felállt a karosszékből, egy tölgyfa szekrényhez sétált, kihúzta a fiókot és egy tárgyat emelt ki. Lassan visszasétált, oda adta Madynek. Egy tőr volt. A sötétben, csak hibátlan csillogását, és kifogástalan állapotú pengéjét lehetett látni. – Tedd meg – Mady megrázta a fejét, hiszen mégsem ölhette meg a saját anyját.
– Volt egy idézet a tőrön… Miért? – a nő leült a karfára a lány mellé. Sóhajtott.
– Amikor a tőrt csináltattam, már tudtam, hogy el fogom hagyni, de sejtettem, hogy ő okosabb annál, amilyennek hittem. Fel voltam készülve arra, hogy elveszítelek, azt gondoltam, hogy megöl, ezért hagytam neked ezt az üzenetet. Tudtam, hogy az egyetlen, ami megmenthet az az igaz szerelem, és ebbe bele kell kapaszkodnod – óvatosan megsimította a lány arcát – Meg kell tenned.
– Miért? Ez igazságtalan, nem ölhetem meg a saját anyám…
– Az anyák ideje lejár, helyüket a szeretett férfi veszi át, Mady. Te megtaláltad őt, nekem pedig nincs tovább helyem ebben a világban. Ha nem teszed meg, ő meghal. Választanod kell közöttünk, őt kell választanod – Mady sóhajtott és megszorította a tőr markolatát – Egyébiránt… ha eddig tudtál anyád nélkül élni, ezen túl igazán nem lesz olyan nehéz.
– Ha őt választom, akkor sem lehetünk együtt. Anyám, megölted a saját lányodat – olyan hidegvérrel ejtette ki a szavakat, hogy a nő szíve szakadt meg – Nincs kiút, elrettentő példának fog használni, de ne sírj. Igazán nem kell sírnod, anyukám. Elérted, amit akartál – Madison Cooper saját akaratából magához ölelte édesanyját, néhány másodpercig, csöndben ölelték egymást a sötét szoba végében egyenesen az ablaknál. Szemük már hozzá szokott a fény hiányához, így a lány láthatta anyja rémületét, könnyeit, és talán a megbánást. Sokévnyi szervezés; az egyetlen pedig, amit elért, hogy megölte a lányát.


„Ha megkegyelmezel, az nem szánalom, hanem saját életed céljának elárulása.”

– Választottam, drága jó anyám… – mondta a lány, addigra minden érzelmet kiölt a szívéből, Niall életét kell megmenteni. Anna-Claire halványan bólintott, patakzó könnyei között torz mosolyt láttatott. Madison Cooper mély levegőt vett, néhány másodpercnyi gondolkodás után pedig beléforgatta önnön édesanyjába a tökéletesen kidolgozott tőrt, egészen annak markolatáig. Forró könnyek gyűltek a szemébe, amint anyjáéba tekintett övéivel. 

Az utolsó pillanatokban gondoskodó csókot nyomott a haldokló homlokára.

×

az anyám intézte így.




4 megjegyzés:

  1. Úristenn nekem nagyon tetszik!Sajnálom Madison anyját de ez tényleg jó döntés voltEzek utám Madivel és Niallel mi lesz??? Öszejjönek?? És Maddi apja vele mi lesz?? amúgy várom a kövit !! Nem akarom hogy a blognak vége legyen úgy szeretem :///

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm!!:D Sajnos a kérdésekre nem válaszolhatok, ez a többi részből derül majd ki. Még négy összesen!
      ~xx

      Törlés
  2. wááá...imádtam :3 csak a végén kérlek ne öld meg Niallt :( had legyen együtt boldogan :P kéérlek siess a kövivel :P ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm!!:)) sajnos ilyen kéréseket nem tudok teljesíteni, már hetek óta kész van:D
      ~xx

      Törlés