Chapter 16 - A mester

Ezúttal próbáltam igyekezni a megosztással... ez a fejezet az előző másik fele. Egyébként egy rész lett volna, de nem akartam ilyen hosszút. Továbbra is köszönök minden visszajelzést!:D

~xx

×××

07.03
Tokyo - Nagasaki, Japán

Reggel hideg, nedves érzés öntötte el az arcom, arra keltem, hogy lelocsolt hideg vízzel. Próbáltam tisztelettudó maradni, így felvettem a ruháimat a földről, és a fürdőbe siettem átöltözni. Ismét nem szóltam neki a faragatlanságáért. Kezdett világossá válni, hogy miért furcsállja a tudásom a kultúrával kapcsolatban. Nyilván azért, mert ő maga nem ismeri azt. Készen álltam az indulásra, s ezt hamar a tudomására is hoztam. 

Sosem tudtam meg a fiú nevét, aki megvendégelt arra az éjszakára, s ez nem is érdekelt. A szerencsém tovább cipelt az utamon. Pénz nélkül aligha engedtek volna fel a vonatra, így újdonsült barátom kisegített, s felrakott engem a legközelebbi járatra. Kevéssel több, mint öt órám volt gondolkodni a dolgokon. Erre eddig nem jutott időm, hirtelen ötlet volt, hogy a mesteremhez menjek, s öt óra alatt sem sikerült összeszednem magam, nem tudtam, mit mondhatnék neki. Talán semmit, hiszen úgyis tudni fogja, miért érkeztem. 

Az öt órás út után átszálltam egy egyszerű vonatra, újabb két óra egyedül a gondolataimmal. Túl sok minden nem tolakodott az elmémbe, egyetlen egy arc gyötört folyamatosan. Niall. Ezerszer és ezerszer gondoltam át, mi lett volna, ha a dolgok különböző pontokon másképpen alakulnak, de néhány emlék is felbukkant időnként. 

[– Mit csináltál vele? – kérdezte Niall a lábamra mutatva. Egy fekete leggings volt rajtam, mely egy pillanatra többet mutatott, mintsem szerettem volna, s felfedte előtte a hegeket a lábamon.

– Semmit, ez már régi történet – legyintettem, és újra eltakartam a kenderkötélből kiálló tövisek által okozott sérülés nyomait.

– Mit titkolsz előlem?

– Semmit, régi baleset. Nem számít – mosolyogtam, hogy végre leszálljon a témáról. Nem sokkal azelőtt történt, hogy meg öltem.] – az emlék hatására újra elöntöttek azok a fájó keserű érzések. Ha rá gondoltam, csak egy pillanatra is, de úgy éreztem, mintha még mindig velem lenne. Ez még nehezebbé tette, mert belegondolni, hogy nem, mégsem. Rájönni, hogy soha többé nem tesz ilyesmit, nem csak velem. Senkivel… Kétségbeejtő bűntudatot és ürességet hagyott maga után minden egyes alkalommal. 

S végre villamossal ténylegesen elérkeztem úti célomhoz. Nagasaki városába. 

Köztudomású, hogy a második világháború utórezgéseiként Hiroshima után három nappal, pontosan 1945. augusztus kilencedik napján atomtámadás áldozatává lett, s most újra gyönyörű. Irigylésre méltó nemzet! Tökéletesen példázza az ország hozzáállását, felállni a porból és bebizonyítani, hogy nem lehet egyszerűen elpusztítani, vagy megfélemlíteni. 

Szerencsére még kitűnően emlékeztem az útra, ami a mesterem otthonához vezet. Nyugodt volt arrafelé, nem zavarta a természet nyugalmát gyerekek sikongása, és az edzések zaja. Minden teljesen üresnek bizonyult. A házikó egy tisztáson foglalt helyet egy hegyoldalban, régebben gyerekek keserves nyüszítése és püfölés zaja töltötte be a fák közötti teret, ám ma már csak madarak csicsergése, tücskök ciripelése hangzik. Mi történhetett? 

Kopogtattam az ajtón, és kíváncsian vártam annak nyikorgó dallamát, s a szokott kemény tekintetet mögötte, ami mindig is halálra rémisztett. Arra nem számítottam, hogy egy egészen másik tekintet fogad majd. 

– Mit keresel itt? – kérdezte, szemeiben rémület csillant és próbálta bevágni előttem az ajtót, de nem hagytam.

– Sensei… Kérlek. Segítened kell – suttogtam elcsukló hangon, mire engedett a szorításból és elém lépett. Térdre borultam előtte, ő pedig csak döbbenten figyelt.

– Mi szél hozott erre gyermekem? – kérdezte szomorkás arckifejezéssel, s mikor nem válaszoltam azonnal rám húzott a botjával. – Téged kérdeztelek.

– Megöltem… – suttogtam, mire botja végével felemelte az állam, hogy végre rá nézzek ne a földre a lábai előtt. – Megöltem Richard Coopert – a név hallatán újra rettegés költözött a tekintetébe.

– Megölted?

– Rossz ember volt.

– Nem a te tiszted eldönteni, ki rossz ember és ki nem – csapott ezúttal fejemre a bottal. – Gyere be – koppantott maga elé, hogy tudjam, ez parancs. Csöndesen utána kullogtam, leültetett az asztalhoz, és egy tál rizst helyezett el előttem. – Miért jöttél ide? – kérdésére elmeséltem neki az életem fontos eseményeit, a sikereket, a bánásmódot, melyben részesültem, Niallt, a tüzet. Mindent fontos részletet. Csak bólintott és csendben ült. Megvárta, amíg belapátolom a rizst a pálcával, majd ismét megszólalt. – Évek óta nem tartom a kapcsolatot a semmirekellő apáddal. Kihasznált, fogalmam sem volt róla, hogy gyilkosok képzésében segédkezem. Ha tudtam volna, sosem segítek neki. Ha azért jöttél, hogy megölj engem is, hát tessék, segédkeztem abban a mocsokban, legalább olyan bűnös vagyok, mint ő.

– Dehogyis! – emeltem fel a hangom kétségbeesetten. – Szó sem lehet róla. Eszembe sem jutott – mentegetőztem. Csak tudni akartam, ő mit gondol, tudni akartam, ő mit tenne. Egyébként sem maradhattam az országban. Amilyen gyorsan csak lehetett, le kellett lépnem, hiszen egész indiszkréten rendeztem le a dolgaimat. – Tanácsra lenne szükségem – lehajtottam a fejem, és az asztalt néztem. Illetlenség lett volna sírni előtte, ezért gyorsakat pislogtam, mielőtt újra ránéztem volna. – Nem tudom, hogy mit tegyek.

– Egy lány üzent nekem tegnap – érdeklődéssel figyeltem minden egyes szavát. Nem értettem, mi közöm lehet ehhez. – Azt mondta, ide fogsz jönni. Először azt hittem figyelmeztetni akar. Cassandra. Cassandra volt a neve.

– Honnan tudta Cassandra?

– Tylertől.

– Tyler halott.

– Cassandra segíteni akar. Ha meg akarod még menteni a fiút. Azt mondta, a teliholdban bármikor megtalálhatod őt. Idióta! – csapott rám ismét a bottal. – Minek utaztad át vonattal a fél országot? – Mint később kiderült Nagasaki is büszkélkedik repülőtérrel. Megspórolhattam volna egy egész éjszakát, és egy délelőttöt. Nagyszerű. – Azt mondta, írj egy levelet a történtekről.

– Minek? – kérdeztem, miközben elkaptam a kezem, s így az asztalt találta csak el. Botja fájdalmasan koppant a fán.

– Magadnak! Részleteset. Főként a gyilkosság utáni érzéseidről. Légy őszinte, hiszen csak te láthatod majd. Senki más – magyarázta, s én egyre kevésbé értettem a dolgot. Mi értelme, ha írok magamnak egy levelet?

 – Rendben – bólintottam, mire besétált egy szobába, s egy ruhával tért vissza.

– Ezt vedd fel, ameddig itt vagy, azt pedig kimosatom – mutatott a tiszta ruhákra, majd rám. A mester számított érkezésemre, és arra hogy felkészületlenül toppanok be. Visszatérve ismételten botjával bökdösött, az ajtó felé terelt.

– Megölted apádat…

– A mostohaapám – szóltam közbe.

– Ezért bűnhődnöd kell. Nem mehetsz vissza Londonba, amíg le nem dolgoztad. Szeptember kilencedik napjáig nekem fogsz dolgozni, minden apró feladatot el kell végezned a ház körül. A házimunkától kezdve egészen a férfimunkáig, mindent. Értetted? – félénken bólintottam. – Ez alatt az idő alatt részletes beszámolót kell írnod magadnak mindenről, ami azzal a fiúval történt – zárta le, majd hátat fordított és elindult. – Holnap kezdesz! 

Tehát ez az oka, hogy ezeket a sorokat olvashatod. Még mindig nem tudom, mi értelme ennek az egésznek, de tudnod kell.  – azzal bekopogtatott a sikátor mélyén rejtőzködő ajtócskán. Pontosan szeptember kilencedik napján, délután.