Chapter 15 - Pusztulás és a kezdetek

Sziasztok, 

Ti, akik még mindig követtek, pedig... KÖSZÖNÖM!

Most jól figyeljetek, mert ez a rész fontos témát boncolgat. Hamarosan végképpen kiderül, mi folyik itt, mit akar Mady és sikerül-e a terve.

~xx

×××

^{hajnali órák}07.02

Az új célpontom… természetesen az apám. Mmm… A mostohaapám. Rick. Richard Cooper. Az istenért, hiszen még csak esküvő sem volt! Nem is a mostohaapám. Felnevelt, öltöztetett, etetett, taníttatott. Mindent neki köszönhetek. 

S ez a minden főként rossz. 

Eleinte anyámat hibáztattam, amiért leállt egy ilyen alakkal, aztán itt hagyott neki, ráhagyott, mint valami tárgyat. Majd őt hibáztattam, amiért kényszerített erre a munkára. Niallt is hibáztattam, amiért beleszerettem, és erről csak ő tehetett. Aztán Tylert, amiért nem ért oda hamarabb. Mindenkit hibáztattam, csak az igazi hibást nem. Saját magamat… 

Én fogtam a tőrt, én döftem bele, én néztem végig, ahogyan meghal, én gyújtottam fel a házat. Senki más nem volt hibás, csakis én. Senkinek nem kellett volna meghalnia, de úgy döntöttem, mivel ő meghalt, mindenki másnak is meg kell. Az egészet végiggondoltam útközben. Majd Niall bénítóan tökéletes tekintetére összpontosítottam, mikor felgyújtottam a „főhadiszállás” irattárát, azt a hatalmas földalatti épületet úgy ahogy volt, és apám házát. Rick házát. Már értem Tyler miért hívta így. Még mindig elgondolkodtatott, hogy miért jött a faházhoz, és mit akart tőlem. Miért nem szemétkedett? 

Azonnal visszamentem az ideiglenes házba, repjegyet foglaltam Japánba, ahol a kiképzés nagy része zajlott. Fel akartam keresni a mesterem… A repülő indulásáig volt még néhány órám, amit gondoltam; valószínűleg a reptéren kell eltöltenem, de előtte forró zuhanyt vettem. Nem mehettem emberek közé olyan állapotban. Vér, sár, por szennyezte be hajam és ruhám, mindezt füst szaga koronázta meg. 

Forró cseppek ostroma alatt volt időm ténylegesen elgondolkodni a tettemen. Kijavíthatatlan hibát követtem el, ez nem olyan, mintha összefogkrémezed a pólódat indulás előtt. Nem olyan, mintha azt mondod az apádnak, hogy utálod. Nem kérhetsz bocsánatot érte, hogy felejtsük el. Legszívesebben saját magammal is végeztem volna, hogy megszűnjön ez a fájdalom… legszívesebben lekapartam volna a bőrt az arcomról kínomban, úgy zokogtam a forró víz alatt. Ki kellett tartanom; csak addig ameddig Japánba érek, gondoltam. 

× 

^este07.02
Tokyo, Japán

Hosszú repülőút után érkeztem a felkelő nap országába. A nagyváros tülekedése a szokásos volt, a párás forró levegő, és a nyüzsgés. Minden, amire nem vágytam. Tokyo színes, őrült forgatagában lehetetlen volt bármilyen utazó eszközt kifogni azon az estén, ami Nagasaki közelébe jutott volna. Egyszerűen elvesztem, valószínűleg kétségbeesetten álldogáltam, hiszen arra számítottam, hogy simán megy majd a dolog, egyszerűen odajutok a mester házához, nem lesz szükségem semmire. Se pénz, se ruhák, abszolút semmi nem volt nálam, csak az elhatározásom. A telefonomat még Londonban megsemmisítettem, az összes holmimmal együtt. Semmit sem hagytam hátra. Csak, a szerencsémet… amint abban a pillanatban tűnt. Jellemző volt rám, hogy fejetlenül, meggondolatlanul vágtam neki a dolgoknak és száz százalékosan a szerencsére bíztam magam, hiszem egész életem során sosem került el. Erőteljesen úgy tűnt, hogy Niall magával vitte az égi kegyet, s a nyerő szériámnak vége. Mire észbe kaptam, hogy megint ő jár a fejemben, már le is fékezett előttem egy sárga-fekete Yamaha.

– Van egy olyan érzésem, hogy az angol kislánynak szüksége lenne egy fuvarra – vetette oda, a sisak alól, mely teljes egészében eltakarta az arcát.

– Miből gondolod, hogy angol vagyok? – tettem csípőre a kezem, és próbáltam lekezelően viselkedni, bár tényleg kellett volna az a fuvar.

– Tippeltem, pattanj fel – intett a fejével, s én nem tudtam nem arra gondolni, hogy valami baj van vele. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon elhoztam-e a tőrt, amit anyám hagyott rám, és amitől legjobb lett volna megszabadulnom, hiszen az oltotta ki Niall életét is. Úgy emlékeztem, hogy a Temzébe dobtam.

– Honnan tudhatnám, hogy nem fogsz elrabolni? – kérdeztem kicsit kéretve magam. Nem féltem ettől, hiszen ninja kiképzést kaptam. A legjobbat, amit lehetett. 

A mesterem Minamoto Yoshitsune volt személyesen, aki jó viszonyt ápolt Richard Cooperrel, a bérgyilkos biznisz fejével. A tőle kikerült diákok voltak a legkegyetlenebb gyilkosok, legyőzhetetlen közelharcosok. Névleg Minamoto No Yoshitsune utódja, talán vér szerint is, de ezt nem tudtam meg soha. Minamoto No Yoshitsune történelemkönyvekbe illő pályát futott be. A Minamoto klán legifjabb sarja volt, s a Kyoto fölötti Kurama-hegy kolostoraiba küldték, hogy ott szerzetest faragjanak belőle. A terv sikertelennek bizonyult, hiszen Yoshitsune csak a fegyverforgatást tanulta meg ott, s különös érdeklődést mutatott a háborús történetek iránt. Szamuráj lett végül, a Japán történelem egyik legnagyobb dicsfénnyel övezett alakja. Némely ninjutsu-kutató azonban azt állítja ő alapította az első ninja iskolát.

 – Sehonnan – nevetett – Szóval, jössz vagy sem? – felszálltam mögé a motorra, de mielőtt gázt adott volna, megkérdezte hová szeretnék eljutni. Nagasaki hallatán elismerően sóhajtott.– Akkor szállásra van szükséged éjszakára. Ahogy elnézem, nincs hová menned – mondta, majd elindult.

– Hová viszel?

– Haza. Megvacsorázol, és holnap kiviszlek a Sanyo Shinkansenhez. – az egy Japán gyorsvonat, mely több másik vonallal is találkozik. – Hosszú út áll előtted – tette hozzá, majd néhány perc múlva élesen bekanyarodott, és megállt egy ház előtt.

Az illemnek megfelelően az ajtó előtt hagytam a cipőm, orrával az ajtó felé. Közben vendéglátóm levette sisakját. Alatta hosszú hajat viselt, és komisz mosolyt villantott felém.

– Most meglepődjek? – rázta meg a fejét és adott egy papucsot, majd bevezetett a házba. Rövid séta után elhúzta az utunkat álló shojit, mely a rizspapírból és fából készülő tolóajtó, s mögüle kisvártatva egy tipikus japán nappali bukkant elő. A falon nagyméretű, tus-technikával készült festmény kapott helyet, mely úgy tetszett, mintha csak a Muromacsi-korszakban készült volna, alacsony asztalka helyezkedett a szoba közepén. Még mindig névtelen vendéglátóm színpadiasan kitárta karját, ezzel mutatta, hogy menjek be. Ismét levettem a papucsot, mielőtt a tatamira léptem volna, majd óvatosan körülnéztem a helységben, miközben helyet foglaltam az asztalka mellett. Az asztal alig emelkedett a földszint felé, ez tipikus keleti dolog. Seiza ülésben helyezkedtem el, mely egy japán ülés, mikor térdelő helyzetben a sarkunkra ülünk. Nem sokára vendéglátóm sushi tállal jelent meg, és rizzsel. Nem tudtam eldönteni, hogy ilyen hamar elkészítette-e vagy varázsló. Végül arra jutottam, hogy semmi közöm hozzá. 

– 頂きます/ Itadakimasu – mondtam halványan mosolyogva, evés előtt szokták mondani, a szó tövét képző kanji az Itadaku, eredetileg azt jelentette, hogy evés előtt a fejük fölé emelték az ételt tiszteletből. Fejet hajtott és követte a példát. Nem értettem, miért találja olyan meglepőnek, hogy ismerem a helyi szokásokat és az illemet. A továbbiakban kifaggatott arról, hová tartok, és miért megyek oda. Csak annyit mondhattam el, hogy egy régi ismerősömet látogatom meg, mert teljesen magamra maradtam Nagy-Britanniában. Meséltem neki az elmúlt hónapokról, persze más neveket használtam és ügyeltem rá, hogy ne említsem, gyilkos vagyok, én öltem meg őt, és mindenkit, aki „közel állt hozzám”.

Később egy melegítővel állított be, és a fejemhez vágta. Értetlenül néztem rá, mire idétlenül vihogott. Nem tettem szóvá inkább, de meglepett.

– Vedd fel – mutatott a ruhákra, s azzal kisétált az ajtón, kívülről még visszakiáltott – Reggel indulunk!