Chapter 14 - Lángok és keserűség

Drága olvasók,
Meghoztam az új részt. Ez itt nem magyaráz, nem időzik. A történet tovább halad. Köszönöm mindenkinek, aki továbbra is velem maradt! Sokat jelent, hogy van, aki olvassa ezt.

~xx

×××

[Még teljesen ártatlan voltam… semmi rosszat nem tettem a világ ellen, éppen csak elkezdődött a kiképzésem. A fürgeségemet kellett fejleszteni, mert egy lassú, ügyetlen, imbolygós kislány voltam. A magasban elhelyezett gerenda az egyensúly érzékemet fejlesztette, a kenderkötél, melybe töviseket dugtak, megtanított magasra ugrani. 

A módszer lényege, hogy egy kenderkötélbe töviseket helyeztek, melyek kiálltak és élesek voltak. Eleinte csak elhelyezték egy bizonyos magasságban, azt kellett helyből átugrani, és ha egy magasságot sikeresen teljesítettem, magasabbra került a kötél. Az én edzésem gyorsabban és intenzívebben haladt, mint a többieké, mert ők egészen kicsi gyerekkoruk óta gyakorolták nekem pedig néhány rövid évem volt csupán, hogy behozzam a lemaradást. Természetesen a kötél azért volt tele szórós tövisekkel, hogy minden elhibázott ugrás során alaposan felszabdalja a vékony bőrt a gyerek lábán, s annak elmenjen a kedve a feladat elrontásától. Az én lábamon szinte nem volt már olyan felület, ahol még bőr lett volna, hiszen a tövisek minden alkalommal széthasították. A hegek azóta sem múltak el.] 

késő éjszaka07.01-kevéssel éjfél után07.02

A faház ajtaja hirtelen becsapódott, ezzel felfedve Tylert. Fogalmam sem volt, honnan tudhatta meg, hogy ott vagyok. 

– Mit tettél? Mady… – szólt halkan, majd közelebb sétált hozzám. A hangjában nem volt utálat és megvetés, egészen máshogy beszélt, mint máskor.

– Elvégeztem a feladatot – suttogtam vontatottam, könnyeim pedig továbbra is személyre szabott patakként folytak lefelé az arcomon. – Elvégeztem az átkozott apád által rám bízott munkát – kiabáltam hisztérikusan és csapkodtam felé, de lefogott és megölelt. – Szólj neki, hogy keljen fel, Tyler. Mondd meg neki – vállára ejtettem a fejem, és elcsukló hangon ismételgettem a kérést. – Mondd meg neki. Mondd meg neki…

– Nem lehet. Már késő – mondta, és addig nyugtatgatott, amíg el nem aludtam. 

Mikor felébredtem, a kanapén találtam magam, ő pedig a közeli fotelban ült mellettem, de elaludt. Gondolkodás nélkül a konyhába, majd a kocsihoz siettem, kiszúrtam a benzintartályt és a konyhából szerzett üvegben gyűjtöttem össze a benzint. Visszamentem a házba, és a békésen alvó Tylerre néztem. Mindenről az ő istenverte apja tehet! Kedveltem… őszintén kedveltem az apánkat. Annak ellenére is, amit tett. 

[Késő éjszaka volt, dörgött, villámlott és az eső úgy zuhogott, mintha egy vízesés alá költöztünk volna be. A szobám rémisztő volt abban az időjárásban. A falak egyszerű fehérek voltak, kivéve a hatalmas ágy mögöttit. Az fekete volt. A szemben lévő fehér falon valami gyerekmintának szánt förtelem díszelgett feketével pingálva. Eredetileg tündéreknek szánták őket, de a villámlásban és az éjszakai rossz fényviszonyok mellett inkább ördögöcskéknek tűntek. Az ágynemű egyszerű fehér volt, fekete ágytakaróval. A hatalmas ágy pedig semennyire sem nyújtotta a „biztonságos fészek” érzetét. A mellette helyezkedő éjjeliszekrényen modern lámpák pihentek ronda kis fejükkel a plafon felé meredtek, mint valami furcsa kísértetek. Az ablak kissé nyitva maradt így a szél lengette a hosszú fekete, fehér virág mintákkal díszített függönyöket. 

Egy villámtól és az azt követő dörgéstől rémültem igazán halálra, melynek következtében a sötétítőfüggönyök hatalmas fekete kézként ágaskodtak felém. Lassan kibújtam a takaró alól, hogy anyám szobájába menjek. Amennyire csak lehetett, halkan kinyitottam az ajtót és beosontam hozzá. Végig a földet figyeltem, nehogy zajt csapjak valamivel, ami a lábam alá kerül. Mikor felnéztem, éppen villámlott egyet és a fény megvilágította mostohaapám arcát. Vér borította, kezében egy sarlót tartott, azzal szabdalta az anyám testét. Sokkot kaptam. Fel sem fogtam, amit láttam. Nem sírtam, nem hisztiztem, csak megnéztem közelebbről is. Apró kezeimet belemártottam a vértócsába, hogy ismerkedjek az anyaggal. Nem fogtam fel, hogy attól kezdve nem volt anyám. Csak erre emlékszem… Reggel a saját ágyamban keltem fel. Mindenem véres volt, de nem tudtam, hogyan került oda. Semmire sem emlékeztem.] 

Csak később jutottak eszembe az éjszaka emlékei, de akkor már nem zavart. Évek teltek el, és nem volt többé jelentőségük. Ezt viszont nem tudom megbocsátani neki. Niallt nem. 

Minden úgy nézett ki, mint néhány órával korábban, a nappali vérben úszott, és Niall még mindig ugyanott feküdt a földön. El kellett tüntetnem  Szétlocsoltam a benzint a nappaliban, és egy gyufával, amit az üveggel együtt a konyhából szereztem korábban, meggyújtottam a benzint. A tűz gyorsan terjedt, és a lángnyelvek lassan felfalták a szobát. 

– Sajnálom, Niall… annyira sajnálom. Ejtettem érte egy utolsó könnycseppet. – Tyler – említettem még búcsúzásképpen, hiszen hosszú éveken át a testvérem volt. Nem gondoltam, hogy egyszer így fogom megölni. 

Nem vártam tovább elindultam gyalog a közeli úton. Gondolkodás nélkül egyszerűen csak rohanni kezdtem. Csak futottam az üres sötét úton, a hold volt az egyetlen fényforrás, de az is éppen elégnek bizonyult, hogy lássam az utat. Hosszú kilométereket futottam le, már az út felénél úgy éreztem, ha megállok, biztosan megfulladok. Az éjszakai levegő kissé csípős volt, a fák között pedig baljós köd terjengett. Az erdő fekete árnyai üldöztek, éreztem, hogy még azok is megvetnek. A hűvös levegő marta a bőröm, de belülről égetett a bűntudat, semminek nem láttam értelmét többé. Niall nem ezt érdemelte… 

 

Megálltam az első pihenőnél, alaposan körülnéztem, és besétáltam a mellékhelységbe. A falakon megsárgult csempe, a földön pedig pepita, s három divatjamúlt mosdó kapott helyet a jobb oldali falon, fölöttük egy-egy koszos tükör. Velük szemben három fémből összetákolt sötétzöldre mázolt fülke, bennük rozoga, elszíneződött vécével. Becsuktam magam mögött az ajtót, hátradobtam a hajam, és az utolsó tükörhöz sétáltam. 

Egy keserű, halott arc nézett vissza rám, nem voltam ugyanaz, aki korábban. Kiábrándító üres tekintetemet kócos hajam és a könnyektől leázott szempillafesték koronázta meg. 

– A szökés nem megoldás – hallottam egy távoli hangot, halk volt és közömbös. Gyorsan körül néztem, de senkit sem láttam. A fülkék ajtaja nyitva volt, és jól láthatóan gusztustalan firkákkal és motiváló szövegekkel díszítették falait az erre járó átutazók. – Semmi nem változtat azon, hogy szereted – folytatta a hang, de továbbra sem láttam senkit. Felidegesített ez a beszéd. Újra és újra elismételte, hogy szeretem, de nem akartam hallani. NEM SZERETEM!  Hiszen megöltem… 

Rájöttem, hogy a tudatalattim üzent, a hangok valójában nem léteztek. Csak én hallottam őket, és ez még szörnyűbbé tett mindent. Tudtam, hogy igaza van, de nem mertem bevallani magamnak. Undorodva néztem keserű, meggyötört, fáradt tükörképemre. Legszívesebben eltűntem volna a világ elől, kitéptem volna az érzéseket a szívemből, melyek olyan kínzóan égettek. A bűntudatot, a szomorúságot és azt, hogy szerettem a szőke fiút. Legszívesebben visszavonultam volna egy tibeti hegy belsejébe papnőnek, el akartam szenvedni a kiérdemelt büntetést, és reméltem, hogy egy következő életben lesz lehetőségem helyrehozni ezt a hibát. Hirtelen felindulásból belevertem az ellenség visszataszító képébe, és a tükör darabjaira hullott, miután kezemet alaposan szétszabdalta. Gondolkodtam még néhány percig az egyik sarokban összekuporodva. Nem hagyhattam annyiban. 

Új célpont felé vettem az irányt…