Chapter 18 - A levél

Sziasztok drágáim, 

Végre volt időm a nagy leveles felhajtás után erre a részre is. Remélem most már mindenkinek teljesen világos minden, és a következő rész sem fog nagy meglepetést okozni:DD

Remélem nem hanyagoltok el, és ha nem nagy teher, írtok pár szót:))

~xx

×××

6.30

A halk kopogást követően Mady az ajtóhoz sietett. Már éppen Niall felé terelődtek a gondolatai, szíve minden erejével próbálta meggyőzni az eszét, hogy a helyes döntés életben hagynia a fiút, mikor megzavarták. 

– Cassandra? – hangjából akarva sem tudta volna elűzni a meglepetést. – Mit keresel itt?

– Át kell adnom neked valamit – mondta egyszerűen, és belépett az ajtón ezalatt, mit sem törődve azzal, hogy a lány be akarta-e engedni, vagy sem. Mady becsukta a lány mögött az ajtót, de egy szót sem szólt. Cassandra vonásait fürkészte, melyek ezúttal idegességről árulkodtak. – Nem mehetsz a faházba – arcán erőltetett mosoly jelent meg, amint kimondta a szavakat. Képtelenség volt megérteni a lányt, kártyából olvasott, tenyérből jósolt rúnákkal és ingával ügyeskedett, bájitalokat kotyvasztott és olyan dolgokban hitt, olyan dolgokat tudott megtenni, amikről más még álmában sem feltételezte, hogy lehetséges. Minden bizonnyal emberfeletti hatalommal bírt, mégis kedves volt, bájos, szerény. Bár a viselkedése furcsa, sosem használta volna fel a tudását arra, hogy ártson. Talán közvetve, egy-egy jóslással.

– Faházba? – ismételte meg az utolsó szót, és ahogy megtette telefon csörgése zavarta meg a köztük megfeszült csendet, elnézést kérve Cassandrától azonnal fogadta a fontos hívást. 

– Niall? – hangja kissé elbizonytalanodott. Nem tudta abban a pillanatban, hogy vajon Cassandra jelenléte tehetett erről, vagy a fiú neve a kijelzőn?

– Mi a baj?

– Á – hárított, és legyintett maga elé, mintha ez a vonal túlsó végén is látható lenne. – Mit akartál?

– Az egész hétvégém szabad, és arra gondoltam, ha esetleg lenne…

– Persze, hogy van – vágta rá, mielőtt Niall befejezte volna a mondatot, aki talán nem erre a válaszra számított.

– Akkor holnap találkozunk – hangján hallani lehetett, hogy mosolyog, Mady pedig akaratlanul is felidézte a fiú mosolyát, szívet melengető arcán. Ki akarná megölni?

– Mit tervezel?

– Egy ismerősömnek van egy háza, távol mindentől, ahol nem nyomnak kamerát a képedbe, amint az utcára lépsz – úgy magyarázta ezt, mintha Mady is hasonló helyzetben lenne, mint ő. – Nagyszerűen hangzik – lelkesedett a lány, majd eszébe jutottak Cassandra iménti szavai, óvatosan rá emelte tekintetét. – Faház? – tette fel a kérdést, kissé talán túl gyanakvó hangon.

– Igen. Miért?

– Tökéletes – mosolygott Mady, de nem volt egészen őszinte. – Akkor holnap.

Ezzel le is tette, és a lány felé fordult.

– Honnan tudtad?

– Ha oda mész, azzal mindent tönkre teszel.

– Ha nem megyek oda… Nézd, a munkám nem végzi el önmagát – tárta szét karjait. – Én is nagyon kedvelem, de nem tehetek semmit.

– Félreértesz, engem nem érdekel a munkád, sem az áldozataid. Nem ismerem a fiút, de azt tudom, hogy te meg akartad menteni – mondta, mialatt ruhája ujjából előhúzta a névtelen borítékot. – Van egy bűbáj, melynek segítségével üzenni lehet a múltba. Képzeld el, hogy valójában az idő nem csak egy irányba haladhat, előrefelé. Az, ami elmúlt még nem feltétlenül szükséges, hogy úgy is maradjon. Ha okosan kijátszod, egy aprócska lépéssel megelőzhetsz egy igazi katasztrófát. Mady, mi kijátszhatjuk most. Ezt a levelet te magad írtad, miután a faházban elvégezted a feladatot. Nem tudom mi áll benne, de a jövőben nagyon szeretted volna, ha a dolgok másként alakulnak – magyarázott a boszorka, mire Mady hitetlenkedve kivette a kezéből a vastag borítékot.

– Ha így is van, mondjuk, hogy elhiszem a titokzatos levelet a jövőből… Miért akarnál nekem segíteni?

– Hogy Tyler életben maradjon.

– Miért? – Mady szemében hirtelen harag gyúlt a fiú neve hallatára. Cassandra arcán pedig sokatmondó kifejezés futott át, szavak nélkül is magyarázatot adva korábbi kijelentésére. – Komoly? – válaszul csak egy bólintást kapott. – Sajnálom.

– Nem érdekel a küldetésed, engem csak az érdekel, hogy Tyler életben maradjon, de ha megölöd a fiút…

– Értsd meg, meg kell halnia. Tudod a következményeket, és ha jól emlékszem, te tanácsoltad…

– Tudom, de akkor még nem gondoltam, hogy Tyler is bele keveredik ebbe.

– Belekeveredett?

– Segíteni szeretne. Ő az egyetlen, aki tényleg jót akar neked.

– Azzal, hogy kinyírja a célpontom, nem segít!

– Elmondtam neki, hogy… - Cassandra hangja elhalkult a mondat végére, nem akarta ennél is jobban feldühíteni a lányt, semmit nem oldana meg, ha őt is megölné.

– Nem szeretem – tagadta le nyíltan a ki nem mondott vádat.

– A tarot sosem téved. Magadnak sem akarod beismerni, küzdesz ellene. Majd megölöd, és megölsz másokat is, csupán azért, mert a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan te szeretnéd. Önző vagy, és megkeseredett leszel, ha megölöd azt a szerencsétlent! Nem kérek tőled semmi mást, csak olvasd el azt a levelet – a mondat lendületével a levélre bökött, majd az ajtó felé indult.

– Honnan tudhatnám, hogy tényleg én írtam?

– Tudni fogod – mondta, majd köszönés nélkül kisétált az ajtón, magára hagyva Madyt a jövőjével.

Madison Cooper pedig letette az asztalra a levelet. Teát főzött és gondolkodott. Egy bögre tea társaságában leült a névtelen borítékkal szemben, amit nem akart felbontani. Mi van, ha Cassandra hazudik, és a levél hamisítvány? Mi van, ha Tyler küldte Cassandrát, hogy rávegye, ne végezze el a feladatot?

Másrészről pedig a levél névtelen volt, és hívogató, mintha azt harsogta volna; „BONTS FEL!!” Valószínűleg ezért is került névtelen borítékba, egy ember sem tudott volna ellenállni a névtelen jövőbeli boríték csábításának. Ki ne akarná előre tudni a jövőt, hogy jól hozott-e meg egy életre szóló, s az ő szemszögéből a legfontosabb döntést, hogy javíthasson a hibán, amit egyszer már elkövetett.

Mady a levél fölött ülve döbbent rá, hogy ha Cassandra igazat mond, akkor volt elég ereje megölni Niallt, vagyis lesz. Holnap lesz ereje megölni a fiút, de mi szükség van akkor a levélre? Hiszen semmi rossz sincs abban, ha elvégezte a küldetést… SEMMI!

Óvatosan a levél felé csúsztatta kezét az asztalon, majd közelebb húzta magához. Olyan érzést keltett benne az a darab papír, amit értelmes szavakkal elmagyarázni képtelenség volt. Mintha kötelessége lett volna felnyitni, elolvasni és komolyan venni a tartalmát. Óvatosan a fény felé emelte, hátha átláthat a boríték anyagán, de semmit sem lehetett látni. A levelet fel kellett bontani!

Egy késsel felhasította a boríték tetejét és a papírokat az asztalra borította. Gyorsan fellapozta azokat, jó pár lap hevert ott teleírva, az ő kézírásával.

Az ő utánozhatatlan macskakaparásával…