Chapter 5 - Élet - Halál

Sziasztok kedveseim, 

Bár tegnapra terveztem, erről nem szóltam senkinek (pontosan az ilyen késések miatt). Remélem sokkoló, vagy legalább rossz érzéseket keltő sorok lesznek. Emlék nincs, a cselekmény most sokkal fontosabb. Köszönöm a kommenteket és pipákat az előző részhez, köszönöm, hogy biztattok a folytatásra! Szeretlek titeket!!

VAJON MI LESZ MOST?? NIALL!! T_T 

××× 

„Talán hamarosan vége ennek az egésznek? Hamarosan visszatérhetek, elfelejtem ezt az egészet, és újra a régi lehetek majd?” – gondoltam, és sóhajtva ismét eldobtam magam az ágyon. 

 Néhány óra múlva kiderül. 

este 06.27

Vajon akarom –e… Akarom, hogy ismét minden a régi legyen?

A délutánt a konyhában töltöttem, pontosan az ilyen megbízatások miatt, tanítottak meg ezekre a hétköznapi női munkákra is. Vagyis nem. Nem sztárocskák megölése miatt. Ninja kiképzésem eredetileg inkább kém, mint bérgyilkos munkára készített elő. Orv támadásokkal, teljesen alattomos, sunyi módszerekkel. S habár elméletben ezek működnek, azért a közelharchoz is megfelelő edzést biztosítottak. Nagyrészt nem használtam a tudásom, az első nap volt életemben, hogy alkalmaztam a konyhai ismereteket, s ezúttal örültem neki, hogy belém sulykolták.

Pontban hétkor szaporán kopogtattak az ajtón. Tudtam, hogy ő az… Mély levegőt vettem, odalépkedtem, végig simítottam a ruhámon, és lassan kinyitottam. Magamra akartam erőltetni, valami mosolyszerűséget, de nem ment. Vonakodva felnéztem az ajtóban álló Niallre, mire váratlanul őszinte mosolyra húzódott a szám. Nem tudtam mire vélni ezt, de nem foglalkoztam vele.

Félénken lépett be, majd megölelt, puha puszit nyomott az arcomra. Ezután egész este azon volt, hogy távol tartsa magát tőlem. Fizikailag legalábbis. Ha véletlenül hozzá értem volna, vagy a közelébe kerültem, láthatóan zavart lett és elhúzódott. Sajnáltam, hogy így alakult közöttünk, ő volt az egyetlen ember, aki másként tekintett rám. Ő nem azt látta, aki lettem, hanem aki lehetnék. Bár olyan lehetnék, és nem az, aki most vagyok. Niall segít nekem felejteni… de meddig? Pár óra, vagy perc. Majd meg kell ölnöm, eltüntetnem az egyetlen dolgot az életemből, ami elfeledteti velem ezt. Miért akarnám elfelejteni? Egész idáig teljesen elégedett voltam azzal, ahogyan élek.

Bár fizikailag elkerült egésze este, lelkileg… próbált közel férkőzni hozzám. Beszélt és beszélt, dolgokat mesélt magáról, a fiúkról, a hírnévről és arról mennyire megviseli, de mégis szereti. Vicces történetekkel szórakoztatott, s ezzel az a báb, az üres céltábla lelket kapott. Megtelt érzésekkel, élményekkel és én egyre kevésbé akartam megölni. Úgy éreztem, hiba volt elhívnom, mert ahelyett, hogy megöltem volna, engedtem, hogy magához láncoljon inkább.

Nem volt többé Niall Horan a sztár, csak Niall volt ott. A fiú, aki fáradtan pislog, ha aludni szeretne és kócos, mikor reggel felkel. Egy egyszerű ember, akinek érzései vannak és nem egy báb. Eddig őt tekintettem annak, amiért azon az úton jár, amit diktál neki a menedzsment, úgy viselkedik, ahogy elvárják. Pedig ő nem egy báb, én vagyok az inkább, aki megöl bárkit pénzért. Még őt is akár.

Végül meggyőztem róla, hogy ne menjen el, mert későre jár, bármi baja lehet testőr nélkül késő éjszaka. Talán nagyobb biztonságba lett volna odakint…

Csak feküdt ott, és aludt a vendégszobában. Mindenképpen távol akartuk tartani magunktól a másikat, én őt azért, mert meg kellett ölnöm, és ez nem volt könnyű. Ő engem pedig valószínűleg azért, mert túl távolságtartóan viselkedtem vele minden igyekezete ellenére.

Időről időre éreztem, sehogy sem lesz alkalmam, majd mikor eljött és a pillanat tökéletes volt, túl korainak láttam. Eljött az idő, csak ő van itt és én, senki sem tudja, hova indult. Végre eljött a tökéletes pillanat!

A tőr az ágy melletti éjjeliszekrény felső fiókjában pihent, - előre oda készítettem, tervem részeként - óvatosan kihúztam, és hangtalanul kiemeltem belőle.  Niall kevéssel azután aludhatott el, hogy azt hitte én is alszom, egy darabig még hallottam, ahogy fel-alá mászkál a szobában, majd elcsendesedett teljesen. Tökéletes pillanat volt. Fájdalom nélkül, szenvedés nélkül, a felismerés nélkül, hogy ÉN tettem.

A tőrrel vészesen közelítettem a torka felé, nagyjából három centi választotta el a gyilkolás nemes eszközét a bőrétől, mikor a hold fényében megpillantottam az arcom tükörképét a pengén. Keserű, megtört arc nézett vissza rám, kiábrándítóan festettem.

Az arcomat fedte már friss vörös vér, sár, maszkok, sminkek, belsőség. Ilyen szörnyen azonban soha azelőtt nem néztem ki. Szemeimből tovatűnt az a magabiztos vágy a gyilkosság iránt, a fiú megölése nem jelentett már bizsergést, kihívással teli örömöt, sem olyan adrenalin bombát, amiért mindig is imádtam ezt a munkát. Épp ellenkezőleg, felfordult a gyomrom magamtól. Ezennel nem azért, mert meg kellett ölnöm. Azért, mert nem akartam, pedig tudtam, hogy ez a kötelességem. Már csak egy centi választotta el a hűvös fémet a bőrtől. Csak egy centi választotta el az életet és a halált. „ÉLET-HALÁL” – visszhangzott többször a fejemben, akár egy eldöntendő kérdés. Pedig nekem nem volt választásom. 1 … 2 … 3 !!! Éppen rászántam magam, akkor aztán már csak egy félmilliméternyi időm volt meggondolni magam.

Lassan elhúztam a pengét, halkan visszahelyeztem a fiókba, és az ablakhoz sétáltam. Kinyitottam némi friss levegőért, oxigénhez kellett jutnom. Meghoztam életem első igazi, önálló döntését, és ez a döntés volt a legrosszabb döntés, amit valaha valaki meghozott. Ellenszegültem a parancsnak, és ha ez egyszer megtörténik, nincs visszaút, tudtam jól. A ködös londoni éjszaka szmogos lehelete ébresztett rá igazán; Elbuktam! Gyenge jellem vagyok. Életemben először… kijátszottak. Hátra fordultam, hogy jobban megfigyelhessem minden bajom okozóját. Még mindig békés volt, akárcsak egy gyerek. Akkor vettem észre először, milyen ártatlanok az emberek, ha alszanak, és milyen szeretetreméltók tudnak lenni, ha nem tehetnek ellene semmit.

Egyszerűen inkább oda bújtam mellé, közzel hozzá, hogy érezzem még talán utolsó alkalommal szíve dobbanásait. Legközelebb véget kell vetnem ennek, neki. Felé fordultam, kusza szőke hajába fúrtam az ujjaim és hozzá bújva én is elaludtam. Korai lett volna még véget vetnem ennek, Niall ugyanis tudott valamit, amivel megváltoztatott bennem dolgokat. Rá kellett jönnöm, mi ez. Véget kellett vetnem neki, előbb, mint az életének. Ha akkor és ott megölöm, hatalmas űrt hagyott volna maga után, talán egy sosem gyógyuló mély sebet. Nem! Nem hagyhattam magam, ki kellett derítenem, mit tesz velem. Mint egy bomba szakértő, aki olyat tud, amit te nem. Nem ölheted meg, amíg meg nem tudtad, mi a titka.

Abban a percben csak arra vágytam, hogy a közelében töltsem az éjszakát bármiféle kötelezettség, vagy nyomás nélkül. Arra a néhány órára kitöröltem a fejemből a múltat és jövőt. Csak a jelen létezett ott közel hozzá. A sors majd még dönt a jövője felől, hiszen úgyis jobban tudja nálam, minek hogyan kell lennie.

Igaza volt a mesternek; „Aki nagy-hamar eredményt akar, övé a kudarc” – TTK:64