Chapter 4 - A telefonhívás

Sziasztok bogaraim! Megjöttem ide is az új résszel. Tudom, hosszú kimaradás után, de elbizonytalanodtam a "nem tetszik" pipák miatt. Szeretném, ha azok is írnának valamicskét, akik szerint nem jó, mert így nem tudok javítani rajta. Szeretném, ha jó lenne és mindenkinek tetszene, de a segítségetek nélkül ez nem fog menni.

Köszönöm kommenteket és az új feliratkozókat is! Meg az érdeklődést, aminek hatására ez a rész ilyen "gyorsan" – tegnap délután kezdtem el ugyanis – elkészült! Azért kicsit szenvedtem vele. Azt hiszem,  elgondolkodott a lány, remélem ez nem baj, és emlékszik is valamire, aminek fontos szerepe lesz majd később. 

Az oldalsávban itt is megtalálhatjátok a Butterfly Project bannerét, amit oda tesztek ki, ahova csak akartok, amennyiben ti is támogatjátok. 

×××

délután 06.27

Elbújni, elrejtőzni… Egy álca mögé rejteni önnön valódat, hogy más valaki légy. Csak percekre, vagy órákra, de kibújni a valóság acél tenyerei alól és kicsit az lenni, aki lenni szeretnél. Olyasvalakivel tölteni az időt, aki segít elfeledni az ént, mely néha elrettent. Talán tudat alatt undorodni attól, aki vagy, s erre csak akkor rádöbbenni, mikor álcád rávilágít a mocsokra, amit léteddel képviselsz… 

S, ha eljön… mert eljön a pont mikor, mikor rádöbbensz, hogy eddigi létezésed értelmetlen, a kín marcangolja majd üres lelked. Végső nyomorba taszítva ezzel a jelent, kilátástalan szorongásba a jövőt. Múltad minden képsora fájdalmas, keserű. Visszagondolva rá, undor és megvetés környékez. Saját magad ellenségévé lettél. 

Gyógyír a szenvedésre lehet egy zene, egy smink, egy film, új ismerős – aki előtt titok a múlt – vagy egy titkos felhasználó egy közösségi portálon. Nekem is van egy… Ha meglátom, a lelkem vadrózsa lugas alatti itatóban sütkérező galamb boldogságával telik meg, szívem sárga napraforgó ültetvény élénkségével próbál kitörni mellkasomból. Elmém tiltakozik, de biológiai a folyamat külső beavatkozással meg nem állítható. NIALL az, ki megmenti vétkes lelkem a nyomorúságtól. Minden vele töltött perc egyet jelent valami újjal, mással. Ha vele vagyok, ő feloldoz lelkének tisztaságával. Niall egy angyal, míg én vagyok az ördög. 

Ahányszor meglátom a mosolyát, vagy beszélni hallom, ha édesen kacag, vagy egyszerűen csak a szemembe néz… Ő másképpen bánik velem, mint mindenki más, ő elfeledteti mindazt, akinek lennem kell. Ez olyasvalami, amit megkedveltem benne. Hiányozni fog. 

Nem hívott… Arra vártam, hogy majd keres, de azóta sem hívott. Nem csodálkozom rajta, hogy nem erőlteti az eset után, de kicsit kétségbeestem. Sosem rontottam még el egy munkámat sem. Ha többé nem hív, nem is keres, valószínűleg sikertelen lesz a küldetés. Túl tapasztalatlan vagyok még ehhez, túl buta. Azt gondoltam, menni fog, de attól félek, hogy nem vagyok elég erős. 

A fiúnak meg kell halnia, és nekem kell megölnöm… 

Hanyatt vágódtam az ágyon, és újra az arcom elé emeltem a telefont. Másfél napon át nem keresett, valószínűleg próbált nekem teret hagyni. Időt, hogy átgondoljam… nem akarom átgondolni. Nem szabad átgondolnom. Nem cselekvéssel cselekvő taoista neveltetésemet félredobva elhatároztam; Nekem kell felhívnom őt. Körülbelül tíz percen át néztem a plafont. Volt egy repedés, amelyik a Temzére emlékeztetett. Alaposan megvizsgáltam, mert képtelen voltam rá venni magam a hívásra. Közben azon elmélkedtem, hogy az életmódom mennyire ellent mond az elveknek, amik szerint nevetek. 

Az ablakhoz léptem kezemben a telefonnal, de még mindig nem mertem útjára indítani a hívást. Nem is tudom, talán csak arra vártam, hogy mégis felhívjon, vagy egyszerűen csak féltem, hogy megutált. Ledobtam az ágyra a szerkezetet és úgy néztem továbbra is, mintha nem tudnám, mire való. 

Végül sóhajtottam, gyorsan felvettem, kikerestem Niall nevét, gondolkodás nélkül hívtam. Nem akartam megint megfutamodni. Kicsengett… 

[Hat éves voltam. 

Kinyitottam a hosszú fehér folyosóra nyíló ajtót, mely úgy nyikorgott, akárcsak egy haldokló verébfióka. A fehér csempén véres vonszolás nyomok látszottak, a falon pedig egy véres kéz lenyomata az ajtótól – amiben én álltam – a folyosó másik végében helyezkedő ajtóig. Lassú léptekkel indultam meg a vértől csúszós kövön. Többször megcsúsztam, és egyszer el is estem, feltörölve magam körül a vér egy részét. Egy babarózsaszín ruhácska volt rajtam, fehér csipke berakással a nyakán, az volt az utolsó alkalom, hogy feketétől különböző színben pompáztam. Lányságom hercegnőiből démonivá ért. Ahogy akkor, csipkés ruhám barnás bordó vérfoltokkal tarkítottá. 

A folyosó végére értem, még fogalmam sem volt, mit rejt az ajtó. Óvatos mozdulattal emeltem fel a kezem, hogy lenyomjam a rézkilincset, de az magától nyílt ki. Rozoga lépcső vezetett lefelé egy pinceszobába, ócska módon berendezett műtőnek nézett ki. A műtőasztalon a kutyám feküdt, Billy a kölyök. Véresen hevert ott, mellette a beleivel, egy a közelében elhelyezett kisasztalon pedig belső szerveivel. A vér és a belsőség gyomorforgató szaga járta át a szobát. A tetem bűze egyre émelyítőbb volt, ahogy minden lépcsőfokkal közelebb kerültem hozzá. Nem volt időm alaposabban megvizsgálni kutyám holttestét, mert Tyler került elő, az egyik szekrényben matatott addig. Ijedtségemben megbotlottam a saját lábamban, és legurultam azon az öt lépcsőfokon, ami még hátra volt. Tyler a mostoha bátyám, aki mostoha apám vérszerinti fia. Akkoriban még csak egyszerű ellentétek voltak közöttünk, például az, hogy mindig megölte a háziállatomat. Két évvel volt idősebb nálam. 

Beütöttem a fejemet, és minden tagom fájt, erre emlékszem, de semmi komoly bajom nem lett. Tyler félve fölém hajolt, hogy meggyőződjön erről. 

– Szerencsétlen… Mit keresel itt? – kérdezte szemrehányóan, amíg felrángatott a földről.

– Csak… én csak… – megijedtem tőle, csak ennyit tudtam kinyögni, közben Billy a kölyök holttestét bámultam. Egy újabb halott állat. Undorodva nézett rám, amiért ilyen gyönge vagyok, ártatlan, rémült. Akkor határoztam el, hogy többé nem leszek ilyen. Elhatároztam, hogy ha beledöglök is, de jobb leszek nála.] 

– Szia – szólt bele, a már oly ismerős hang, mikor a búgás hirtelen abba maradt. Hangjában kíváncsisággal, de semmiképpen sem haraggal. Megnyugtatott, hogy újra hallom, de néhány másodpercig még nem tudtam megszólalni. Éreztem, hogy ismét szólni akar, de megelőztem.

– Sajnálom – csak ennyit tudtam kinyögni végül. Nem tudtam, mit illett volna mondanom, vagy mivel keressem fel, mikor én voltam az, aki miatt kialakult az egész helyzet. Nem törődtem ezzel, csak kimondtam, ami eszembe jutott.

– Ennyi? – hangjában kis csodálkozással kérdezte, mintha hosszas hegyi beszéd helyett megkapta volna, hogy „ejnye”.

– Nem, de ez bonyolult. Kérlek, ne haragudj rám – ha tudta volna, milyen bonyolult, talán nem vette volna fel. Jobban tette volna, ha nem veszi fel…

– Nem haragszom – közölte, talán tényleg nem haragudott, inkább csalódott volt. Csalódást okoztam neki.

– Nem akartalak megbántani, csak tudod… – mondatomat félbehagytam, amíg leültem az ágy szélére. – ez nekem egy kicsit… gyors – magyaráztam halkan. Először nem voltam biztos benne, hogy értette, mert sokáig nem szólt bele. A csönd beékelődött az idegszálaimba és szinte szétfeszítette azokat, mire végre megszólalt.

– Mit szeretnél ezzel mondani? – úgy értetlenkedett, hogy teljesen összezavarodtam. Nem akartam bíztatni, de mégis mondanom kellett valamit, ami miatt majd újra a közelébe kerülhetek.

– Ma este hét, nálam? Én főzök – reménykedtem benne, hogy ráér majd és eljön. Fogalmam sem volt, mit akarok kihozni ebből. Tökéletes lehetőség, tökéletes helyszín, tökéletes célpont, tökéletes gyilkos. Minden megvolt, ami a sikeres küldetéshez kellett.  

– Ott leszek.

Ezzel bontotta a vonalat. 

„Talán hamarosan vége ennek az egésznek? Hamarosan visszatérhetek, elfelejtem ezt az egészet, és újra a régi lehetek majd?” – gondoltam, és sóhajtva ismét eldobtam magam az ágyon. 

Néhány óra múlva kiderül.