.::Prolog::.

Sziasztok drágáim! 

Gondoltam új történetbe kezdek, ami kicsit régebben jutott eszembe, de mára összeállt. Tudnotok kell már az elején, hogy én már tudom mi lesz a vége, és ezúttal nem tudtok befolyásolni!:D Csak, mert máskor igen...

A többi rész hosszabb lesz valamennyivel, de ez csak egy prológus.Remélem ezen történet esetében is számíthatok feliratkozókra, és  kommentekre is!

Talán előfordul majd, hogy közvélemény kutatást tartok itt oldalt egy szavazással, de jobban szeretném, ha a véleményeteket kommentben jeleznétek, az úgy sokkal személyesebb, bővebben tudtok közölni dolgokat. Ne feledjétek, én szeretem olvasni a véleményeteket! 

Lépjetek be a csoportba is, ha kíváncsiak vagytok a legújabb fejleményekre! -> [CSOPORT] 

×××

Prológus: 

Hűvös, sötét éjszaka volt és az eső hatalmas cseppekben verte az ablaküvegeket. A szobában az egyetlen fényforrás az ablakon beszűrődő hold fénye volt, amely utat tört magának a sötétítőfüggöny anyagai között terpeszkedő résen. Telihold éjszakája… Mady óvatos léptekkel surrant be a házba, és alaposan körülnézett. Amennyire a sötétben látszott, fényűzés jellemezte a házat. Talán még arany szegélyek is voltak a falakon, mert a hold baljós fényétől itt-ott csillogott az egész. A hálószobába sietett, óvatosan az alvó ember fölé hajolt, alaposan megnézte magának a fickót. Pufók idősebb férfi, enyhén kopaszodó. Valószínűleg csak azért kell meghalnia, mert útjába került egy másik alaknak, de a lány nem törődött ezzel, csak cselekedett. Az alvó pasasra vetette magát, és azonnal a szájára tapasztotta egyik kezét, a másikban már a tőr várta főszerepét. A férfi rémülten kinyitotta a szemeit, de reagálni már nem tudott, torkát a hold fényében ezüstösen villanó tőr metszette keresztül. Szenvedett még néhány másodpercig, majd szemei lassan üvegessé, kifejezéstelenné váltak. Eltűnt belőle a rémület. Elhagyta az élet is, mialatt a vörös folyadék büszkén áramlott a tőr által okozott vágáson keresztül. A lány halvány mosolyt engedett meg magának abban a pillanatban. Újabb név kipipálva. 

Mady csapattal dolgozott, akik segítettek neki, ha úgy hozta a szükség. Természetesen a test elszállításában, mert „egy ilyen kicsi lány, nem tudja elvégezni ezt egyedül” mondogatta mindig az apja. Jobban mondva a nevelő apja, de ez már egy bonyolultabb történet része.

3 héttel később:

06.22

– Elnézést, nagyon sajnálom – mondta bűnbánóan a fiúnak, és egy szalvétával kezdte törölgetni a rá borult kólát, míg az csak mosolygott, és próbálta leállítani.

– Semmi baj, komolyan – mondta, majd továbbra is a lányt nézte, aki párduc mintás ruhát viselt, s ezt az biztató jelnek tekintette.

– Esetleg meghívhatlak egy új kólára? – kérdezte Mady, kissé zavartan. Legalábbis határozottan ezt a látszatot akarta kelteni. – Amit nem borítok rád – tette hozzá, és lehajtotta a fejét.

– Ha ragaszkodsz hozzá – emelte maga mellé kezeit megadóan a fiú, mire Madison Cooper barátságosan mosolygott. Így ismerkedtek meg. Talán túl egyszerűen, könnyedén, mint máskor is. A lány útjába nem állhatott soha semmi. Egy dolgot kivéve, de ezzel akkor még nem számolhatott.

A ragyogó szemekbe nézett, és eszébe jutott a megbízás. Izgatottabb volt, mint máskor. A feladat kihívás, a célpont pedig eltérő a többitől. Kapcsolatba kellett lépnie vele a hatékonyság érdekében, hiszen ilyen népszerű célpontja még nem volt. Eszébe jutott az éjszaka, mikor minden elkezdődött. 

[Késő éjszaka volt, a hold fénye csillogott a nedves aszfalton, az világította be az előttem álló utat. Magabiztosan lépkedtem a hűvös Anglia éjszakájában és közeledtem legújabb megbízómhoz. Egy hatalmas fekete autó mellett állt, és izgatottan várt rám. Talán nem is az izgatott a megfelelő szó erre. Rémült volt és ideges, mégis makacsul várt és várt. Nem gyorsítottam a lépteimen, így mire oda értem a férfi olyan lázban égett, hogy a saját nevét sem tudta volna megmondani hirtelen. 

Hidegen mosolyogva megálltam a jól megtermett alakkal szemben, és bólintással jeleztem, mondhatja. Az az ember majdnem kétszer akkora volt, mint én mégis úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Bár arcának határozott vonásait a hold fénye még inkább kiemelte, az arra kiült bizonytalan szorongás mégis elcsúfította. Nevetségesen mutatott. A pasas magyarázkodásba akart kezdeni, de azonnal leintettem.

– Nem kellenek okok. Nem ítélkezem, én csak a végrehajtó vagyok – jelentettem ki nyersen, mire felém nyújtotta a köteg pénzt. Elvettem tőle, és amíg én megszámoltam ő vázolni kezdte a helyzetet. A célpont nevét, és a vele kapcsolatos információkat. 

Végül egy újabb megbízással gazdagabban hátat fordítottam a magas férfinak, és se szó se beszéd, faképnél hagytam.] 

– Ha megadnád a számod, talán később is összefuthatnánk – ajánlotta fel a fiú rövid ismerkedésük után, ezzel köddé foszlatva az emlékképet.

– Csak nem, ennyire tetszett az akcióm? – húzta fel egyik szemöldökét a lány, és egy szalvétára írta a számot.

– Talán – nevetett a fiú, a szalvétát megragadva elköszönt, és elsétált. 

Mady valójában arra számított, hogy nehezebb dolga lesz. Erőszakoskodásra készült, és mindenféle praktikákra, amivel megnyerheti a fiút. Azonban úgy tűnt, nála volt a szerencse, ahogy mindig. Elég volt a bájos mosoly és az esetlen, alázatosság, amit próbált elérni.