.::Epilog::.

EPILÓGUS!!!! és szombat... Először is szeretnék elnézést kérni a késésért, tudom, hogy tegnap kellett volna felraknom, de őszintén megmondom, hogy darabokban volt még a videó. Igen, a végén lesz egy videó... ezt lehetőleg hagyjátok is a végére, köszönöm!

Köszönöm először is azoknak akik még mindig itt vannak! hosszú utat tettünk meg. Szó szerint, mert több, mint fél éven át várt tárt karokkal a blog. Igaz a végére már nem voltam vele olyan elégedett, mint kellett volna. Szóval köszönöm azoknak, akik itt vannak, vagy voltak. Mindenkinek aki feliratkozott, kommentelt és pipált. Minden egyes visszajelzést külön köszönök! Voltak közötte kedvesek, hízelgőek, kevésbé hízelgőek, és olyanok, amik "finomítottak" a történeten időközben. 

A videó egy lezárás, egy magyarázat így a végére, örülnék, ha nem felejtenétek el megnézni. Mindenképpen nézzétek meg, mert ezért késtem a feltöltéssel:DD

×

„Casus Belli…?

Nem vagyok egy nyelvész, de szerintem a

Casus… mint Case, vagyis valamiféle ügy, eset, történés, olyan dolog, ami valahová vezet.

Belli… Bellum, azaz háború. 

Tehát valami, ami háborúhoz vezet. 

Indok a háborúra. 

Hogy mi a az én Casus Bellim? 

Niall. Az én okom a háborúra. 

Szép szó ez, ahogy sokan mások, akár értelmezhetnénk; Rebellum? mint rebel, ribillió… vagyis lázadó, lázadás. Mindkét értelmezésében helyes az én esetemben. Lázadtam... és Niall az oka annak, hogy fellázadtam a kötelességem ellen, háborúba bocsátkoztam annak ellenére is, hogy tudtam, semmi esélyem a győzelemre. Hiszen nem élhettem nyugodt és átlagos életet. 

Lecsapott a karma. 

Fájt... az a fájdalom erősebb volt, mint amit az ember túl tudna élni. Égette a testem, lelkem. Ez az elviselhetetlen fájdalom, azonban rosszabb volt, mint a bőrömet nyaldosó lángnyelvek sokasága. Rájöttem, hogy szeretem, és most elveszítem örökre. Bűnösnek éreztem magam, amiért fájdalmat okozok neki. Habár meghalnia már nem kell, tudtam, hogy apám nem kegyelmez neki. Bíztam benne, hogy minden szava igaz volt. Szeretett, és engem is megtanított rá, hogyan kell. Talán egy másik életben hasznosítani tudom majd a tőle szerzett tudást. 

Viszlát Niall, drága Niall… Talán egy másik életben találkozunk. 

Ne feledd a lányt soha, aki a halál arcába nevetett érted…” 

×

– "Az igazságot meg lehet tépázni, de megtörni nem, s az mindig úgy úszik a hazugság fölött, mint az olaj a víz fölött" – mondta Richard Cooper. Egy Isten háta mögötti vidékre vitte a fiút. A tenger partján álltak, s a férfi távolba révedő tekintete egy pillanatra szem elől tévesztette Niallt, de neki esze ágába sem jutott szökéssel próbálkozni – Gyönyörű kislány volt. Tehetséges, okos, ügyes. Olyan alázatos, és jámbor, akár egy őzgida. A kiképzés alatt semmilyen akadályba nem ütköztünk, tisztelettudó volt, igazi erős jellem. Az anyja halálát hamar feldolgozta. Hatékony gyilkossá vált. Fantasztikus gyermek – Rick megrázta a fejét, és a tenger hullámairól újra a kék szemekbe nézett – De sosem volt közénk való. Hercegnő volt  egy patkány fészekben, mindig attól féltem, hogy egy nap jön majd egy herceg, aki kiemeli a mocsokból. Reméltem, hogy tévedek. Az évek múltával pedig tényleg úgy tűnt, hogy tévedek. Érzéketlen volt minden gyengéd közeledésre, és szörnyű fickókat szedett össze. Úgy tűnt semmi esélye egy valódi… – fejét csóválta – és én önző módon örültem ennek. Büszke voltam rá, mintha ő lenne a Dávid-szobor, s én Michelangelo.

Niall farmernadrágja még mindig Mady vérétől ragadt, de az már beleszáradt az anyagba, egészen barnás színt vett fel. Szürke pulóverét is összekente már, arcán alvadt vér és sár maszat díszelgett, haja pedig engedetlenül lelapult, s néhol kócos volt, ragacsos a vértől, amit belekent. 

– Miről beszélsz? 

– Szerettem őt – őszülő hajába tűrt – Amennyire a hivatásom engedte, és esküszöm, ha nem ez lett volna az akarata, pokoli kínok között tennélek el láb alól, amiért kísértésbe vitted – Richard Cooper a fűbe rogyott, és megveregette a maga melletti helyet, hogy Niall is kövesse a példát – De nem foglak megölni, mert ő így akarta. Azt hiszem, boldoggá tetted pár napra – Niall értetlenül nézett a férfira, és hirtelen úgy érezte, megtébolyodik, s ugyan ez történt Rickkel is. 

Richard Cooper egy tőrt nyújtott Niall felé. A tőrt. 

– Hogy szerezted meg? 

– Az nem számít. Most már a tiéd – mondta. A lemenő nap fényét vizslatta bánatos tekintetével – Rendelkezz vele belátásod szerint. 

– Úgy érted? 

– Úgy – bólintott és behunyta szemeit.

– Nem foglak megölni téged – Niall felállt, és elsétált. Richard nem próbálta többé megállítani a fiút. 

×

„Vajon milyen lenne a világ, ha a gyerekek nem veszítenék el a maguk naiv hitét, ami éppen naiv voltánál fogva nem ismer korlátokat?” 

– Ha engem meg tudtál menteni, akkor őt is meg tudod! – erősködött, és az asztalra csapott.

– Értsd meg Niall, az ő halála egy fix ponttá vált – csóválta a fejét Cassandra – Nem véletlenül halt meg másodjára is, és nem is a te hibád! – utalt a korábbi üzletükre a lány – Az agya nem emlékszik ezekre az élményekre, hiszen itt az anyagi világban mindez nem történt meg vele, de a lelkével igen, s a lélek szenvedése az a lélek szenvedése. Nem fog rajta az idő, sem semmilyen varázslat az idővel. Ha újra és újra megmentjük, újra és újra átéli a saját halálát, és ezzel csak azt éred el, hogy ezekkel a napokkal meghosszabbítod a szenvedését saját magad számára, az ő lelke pedig képtelen továbblépni addig. Önzőség.

– Miről beszélsz? 

– Nem tudjuk megmenteni, mert minden alkalommal, mikor megtesszük, újra meghal majd – A tömjénfüstölő kialudt, és egy fekete macska ugrott a poros kisablakba, leverve a füstölőedényt. A hamu szétszóródott. 

[Éjszakai tetteimet a parkban pihentem ki. Egyszerűen ki kellett szellőztetnem a fejem azok után, amit érte tettem. Négy embert teljesen fölöslegesen öltem meg, ebből kettő, szinte gyerek volt. Az egyik hasznos információforrás egy másik pedig egy egyszerű részeges arc, aki semmiről sem tehetett. Egyik áldozatom félig ártatlan volt, az utolsó pedig a saját anyám. Nem mintha nem élveztem volna a felderítést, a nyomozást és azt, hogy gondolkodni kellett, majd szóra bírni azt a szerencsétlent… de az anyám megölése kicsit sok volt egyszerre. Bár nagyon büszke voltam magamra, amiért a fejet elküldtem Ricknek. Kár, hogy nem láthattam az arcát, amikor meglátta. Azt kívántam bár ne ő lett volna... lehetett volna akárki más, csak ne az anyám.  

Reggelre visszasétáltam Niall otthonába, haza küldtem Tylert és én ültem mellé. Figyeltem, ahogy alszik. Az ember angyali teremtésnek tűnik, amikor alszik. Motyogott valamit, de nem értettem, csak megfogtam az egyik kezét, és az ágy szélére hajtottam a fejem, aztán azt hiszem, elaludtam. Csak a mocorgására ébredtem fel, megráztam a fejem, és feszültem figyeltem. Nem tudtam, mire gondolhat, hogy haragszik-e rám. 

Nem haragudott, reggelivel kínált, narancslével és úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Néha, amikor így viselkedett, azt hittem megőrült. Mintha egyszerűen csak nem akarta volna tudomásul venni a neki nem tetsző dolgokat. Egyszerűen, lazán vette az életet és nem fért bele a miattam való idegeskedés, gondolom. 

– Hogy vagy? – kérdeztem, és letettem a pirítóst.

– Jól… és te?

– Én? Te lelövetted magad. Helyettem – ráztam le a kérdését. Nem akartam rá válaszolni, mert nem akartam, hogy a tegnap estéről kezdjen beszélni. Lehet, hogy a golfról, vagy a fociról kellett volna kérdeznem inkább.

–  Nem lövettem le magam, csak ellöktelek onnan, jobb, mintha két hulla feküdne a nappaliban – megvonta működő vállát, és a fejét felé billentette. Úgy beszélt velem, mintha magammal beszélgetnék, és ez zavart. Azt hiszem, hogy direkt megjátszotta magát, hogy ne tűnjön szeleburdinak. Nem értettem, hogy miért akar alkalmazkodni. Úgy éreztem, hogy tönkretettük egymást. Amikor vele voltam, vagy rá gondoltam – márpedig mindig rá gondoltam – képtelen voltam hullákra, vagy vérre gondolni. Nem éreztem magam elég jónak hozzá, és utáltam magam amiatt, aki  vagyok. Meg akartam változni az ő kedvéért, őszintén. Csak egy aranyos lány akartam lenni, aki szeret egy fiút. Magam mögött hagyni a hullákat, vért, fegyvereket, mérgeket, terveket, megbízókat és az összes mocskos ügyletet, amibe eddig sikerült belekeverednem. Ő pedig úgy tett, mintha az, amit csinálok, természetes lenne. Mintha ő egyetértene ezzel, pedig tudom, hogy nincs így. Tudtam, mégis rosszul esett, hogy ennyire szeretne alkalmazkodni, féltem, hogy ha sokáig csinálja, tényleg megváltozik. Nem akartam megváltoztatni, mert úgy volt jó, ahogy megismertem. 

Nem volt sok időm ezen agyalni, beszélgetésünket megzavarta, hogy valaki hangos robajjal betörte az ajtót és berontott a házba. Elkaptam Niall kezét, a szobája felé rángattam, nem volt más kiút, ki kellett másznunk az ablakon. Egyébként is lelassított, hogy Niall keze még be volt kötözve, és fájt a sérült válla. 

Nem jutottunk ki a házból. A következő, amire emlékeztem, hogy egy hatalmas zárt térben vagyunk, körülöttünk a legnevesebb bérgyilkosokkal. Valami fához kötöztek minket egymással szemben, de Niall biztos távolságra volt tőlem. Először nem fogtam fel, hogy mi ez az egész, de észrevettem, hogy egy rakás fán állok. Amikor magamhoz tértem Rick közölte velem, hogy csak a legnevesebb bérgyilkosokat hívta meg a kivégzésemre, hogy ők terjesszék halálhírem. Elmondta, hogy lemond a kínzásról… a szokásos kínzásról, és helyette máglyán éget majd el, de előtte játszadozik egy kicsit. 

Lángszórót fogott, begyújtotta és óvatosan közelített vele a bőrömhöz. Nem ért hozzá, csak nevetett, éreztem, ahogy forrósodik. Már akkor égetett, amikor még hozzám sem ért a láng. 

– Bár ne kéne ezt tennem – suttogta alig hallhatóan két nevetés között, és kissé közelebb hajolt, de más ezt nem vehette észre. Jó színész volt.

– Hát ne tedd – tátogtam.

– Ez a kötelességem, sajnálom – mondta, és a karomhoz érintette a lángot. Csak egy kicsit, de elviselhetetlen volt az égető érzés. Mintha a lelkem önként szeretettvolna kirohanni a testemből, hogy ne kelljen többé elviselnie azt az irritáló fájdalmat. Ösztönösen próbáltam kirántani a kezem, pedig tudtam, hogy nem sikerülhet, hiszen a hátam mögött felállított faoszlophoz voltak kötözve. Miután elemelte a lángot, csak egy dolgot akartam vele közölni. Csak egyet… Tudnia kellett. 

– Szeretlek, apa – reméltem, hogy egy nap megbocsát. Szörnyű, amit tettem, és tudtam, hogy teljes mértékben igaza volt, de egy pillanatra sem bántam meg a döntésem. Szemeim könnyel teltek meg, és nem tudtam, hogy ez a fájdalomtól volt-e vagy a helyzet okozta. Újra nekem nyomta a lángot és végig húzta az arcomon, elképzelhetetlen fájdalom, elviselhetetlen. Sikítani szerettem volna, de nem tettem. Nem tehettem meg. Éreztem, ahogy a bőr leolvad az arcomról, olyan volt, mintha a nap lenyúlt volna egyik kezével, hogy letépje rólam. Nem tartott sokáig, mert begyújtotta alattam a fát. Niall végig vergődött, és kiabált, próbált kiszabadulni. Először könyörgéssel próbálkozott, próbálta meggyőzni őket, de senki sem figyelt rá, és amint Rick az arcomhoz érintette a lángot, úgy szitkozódott, mintha csak ilyen szavakat ismerne. Sajnáltam őt, amiért látnia kellett, de nem volt időm vele foglalkozni. Az alattam levő lángnyelvek egyre dagadtak, a fák lángra kaptak, és a hőség egyre elviselhetetlenebb lett, bézs dzsekim ujja lángra kapott, és akkor már tudtam, hogy nincs kiút. Továbbra sem mukkantam meg, és vártam, ahogy az elviselhetetlen fájdalom elérje bőröm minden szegletét, és végül lassanként felforraljon belülről, miközben a bőröm ropogósra sül. A forróság a csontomig hatolt, mintha azok is égtek volna belülről. 

Kegyetlen kín, a legrosszabb halál, viszonylag gyorsan véget ér, de kegyetlen árat fizet érte a test. Aprócska sikoly, melyet nem lehet visszatartani… képtelenség. A tüdőből távozó utolsó lehelet az, mely kínkeserves sikollyal távozik, s zengi a halált. Az utolsó szó joga... ezt senki nem veheti el. Az én utolsó sikolyom szeretettel volt telve. Szerettem Niallt, és az apámat is, közben pedig hálás voltam Tylernek, amiért a szükségben jó testvéremmé vált. Büszke voltam az utolsó napjaimra, amiért kiálltam a szabadságom és a boldogságom mellett, még ha ilyen áron is... aztán meghaltam. Boldogan. Érte.] 

– Miben különbözik ő tőlem?

– Niall, több embert ölt meg, mint akivel valaha találkoztál. Rászolgált a sorsára. Veszélyes, és az univerzum úgy tartja helyesnek, hogy ő halott. Meg kell értened… Mady halott, és ezen még én sem tudok változtatni. Nem vagyok mindenható – Niall lehajtotta fejét, arcát keserves könnyek mosták. Még mindig véres volt, testét zúzódások borították – Tudod, mivel foglalkozott, miután téged lelőttek? – Niall óvatosan megrázta fejét, majd a lányra nézett – Megölt két ártatlan gyereket, egy kocsmárost, aki semmiről sem tehetett, és egy rendőrt, aki nem sejtette, hogy milyen céllal, de időről időre kisegítette. Szolgáltatások fejében. Ők ártatlanok voltak. Rajtuk kívül még megölte azt a férfit, aki megbízta őt a megöléseddel, és a saját édesanyját. Niall, megölte az anyját!

– A cél szentesíti az eszközt – motyogta maga elé, árva könnycsepp gördült le az arcán, de nem törődött vele.

– Te teljesen megőrültél… reménytelen vagy – legyezett Cassandra, nem értette, hogy Mady védelmében mondta-e a fiú, vagy tényleg ennyire nem érdekli.

– Igen, megőrültem. Megismertem, és az sem zavart, hogy meg akart ölni, még ezt a hülye varázsolgatós micsodát is elhittem. Aztán végig csináltam. Nem értek egyet vele, nem tetszik, amit csinált, de a szeretet nem szeretet, ha feltételekkel korlátozzuk. Ha valakit képtelen vagy úgy szeretni, ahogy van, akkor nem is szereted igazán. Nem tetszik, hogy ölt, de elfogadtam, mert szeretem. Nem halhat meg.

– Richard Cooper nem adja fel. Mindenképpen megöli majd – Cassandra fejét csóválta.

– De most más volt… talán minden alkalommal enyhülne, és végül megkegyelmezne.

– Te pedig végig csinálnád ezt – jelentette ki Cassandra – Egy gyilkosért. Niall Horan, te világ bolondja! – az égbe emelte a kezét, hogy hatásosabb legyen – Nem adhatod fel az életed egy talán szerelemért. Fiatal vagy, előtted az élet. Találsz egy lányt, aki nem taszítja örök kárhozatba a lelked, most pedig… Ha megbocsátasz – azzal felállt, ehhez kissé megemelte földig érő szoknyáját és ruhadíszeivel csörömpölve magára hagyta a szőke fiút, könnyeivel. Azt nem említette meg neki, hogy ha Richard Cooper meg is enyhülne, az univerzum újra és újra közéjük állna. Önzőség lett volna visszahozni.

×

„Most kívülről látva magam, már nem értem mit szeretett rajtam Niall. Szar ember voltam. Tyler volt az egyetlen húsvér ember a környezetemben, és én lenéztem őt. Pedig ő volt a legerősebb végig. Feladta önmagát ezért az egészért, pedig tudta jól, hogy élete végég csak egy senki marad a hivatásában.” 

Tyler fogta a Desert Eaglet, melyet a kocsiban talált Niall és Mady után. Ez volt a lány kedvenc fegyvere, és elhatározta, hogy ez lesz az apja végzete is. 

– Szevasz fater, milyen érzés megölni a saját lányod? – kérdezte gúnyosan, és apjának szegezte a fegyvert.

– Le akarsz lőni?

– Ez volt a terv – a fiú lebiggyesztette száját, majd rosszallóan csóválta fejét.

– Rajta. Ne kímélj – Richard Cooper felemelte kezeit. Talán Mady halála miatt emésztette még magát, vagy egyszerűen csak nem akarta a fiát is megölni. De az is lehet, hogy nem vette elég komolyan.

– Túl szép halál ez neked – jelentette ki Tyler. Egy pillanatra leengedte a fegyvert – De békés ember vagyok – jelentette ki, és azzal a lendülettel fejbe lőtte Ricket. A következő napokban pedig munkanélkülivé tette az összes bérgyilkost, megszűntette apja üzletét. Madison Cooper testét hamvasztatta, majd Niall és Cassandra társaságában a tengerbe szórta ezzel megadva neki a végső tisztességet, és a szabadságot, melyre mindig is vágyott, de sosem kaphatta meg. 

A Cassandrát munkáltató öreghölgy halálával a lány is pénzre tett szert, így összedobták, amijük volt, és Olaszországba költöztek Tylerrel. A rá következő években két gyönyörű gyerekkel gazdagodott a család, Cassandra jóslással keresett, míg Tyler kung-fu oktatóként helyezkedett el. A helyi gyerekek imádták, és abban a közegben minden körben profinak számított. 

Niall hazatért a fiúkhoz, előadta nekik a szakítós történetet, majd írt erről egy dalt. Harry csak megértően bólogatott, s közben szentül meg volt győződve, hogy végül mégis neki lett igaza. A szőke fiú ott folytatta ahol abbahagyta, próbálja túltenni magát a lány halálán, de nem akarja elfelejteni soha.

A lányt, aki feláldozta érte az életét. 

×

„Halálodban is úgy szeressenek, ahogyan az életedben tették, különben léted értelmét vesztetett, amint kiléptél testedből.” 

2 évvel később: 

– El kell engedned – mondta Liam – Már két éve, hogy szakítottatok - Ó, drága Liam, ha te azt tudnád, mi volt két éve, gondolta.

– Azt hiszem, igazad van – Niall elővette a tárcáját, és kihúzta belőle az aranyláncot, melyen egy szív alakú medál lógott, az a medál, amit a faházban adott a lánynak – Itt az ideje tovább lépnem – mondta, felállt a székből, felkapta az asztalra dobott kocsi kulcsot, és az ajtó felé igyekezett.

– Most meg hová mész azzal?

– Majd jövök, ne keressetek – csapta be maga után az ajtót.

A partra igyekezett, ahol a lány hamvait szétszórták, megállt a fűben, hosszú ideig motyogott valamit.

– Sosem foglak elfelejteni. Köszönöm, amit értem tettél – mondta végül, pillanatokig csak nézett a távolba…

S a láncot a tengerbe vetetette a lány után…

VÉGE